Tegnap este valami gátolt az elalvásban... Az agyam minden kis semmiségen kattogott, hallgattam az ablakon beszűrődő tücskök ciripelésének hangját és össze-vissza forgolódtam. Később meguntam ezt a tétlen állapotot és előkerestem a kedvenc könyvem. Tavaly kaptam, még Apáé volt. Egyszerű borítású, 72 forint volt még anno, lapjai sárgulnak és vékonyak. Egy évvel ezelőtt is ezt olvastam, kevesebb lelkesedéssel mint most. Ez a könyv magával ragad, egyszerűen csak úgy repül az idő. Nagyjából két órán keresztül olvastam, 200 oldalon rágtam át magam. Elkeserít a főhősnő, Tamara sorsa... benyálazzák minden hazugsággal, puszta féltékenységből. A szülei meghaltak, a bátyja és a sógornője észre sem veszi ... azt hiszem. Naplót vezet, mert teljesen egyedül van. (Egymás szemében) Én is mindig akkor írtam naplót, mikor totál egyedül éreztem magam. Olyankor úgy éreztem, hogy senki mással nem oszthatom meg a gondolataimat csak egy tollal,papírral és saját magammal. De, most már nem vagyok egyedül. Most érzem igazán, hogy vannak akik szeretnek és akikben bízhatok. Nem üresek a napjaim, mint fizikában a vákuum. Ráadásul az a legjobb, és ami a legnagyobb boldogsággal tölt el, hogy több mint féléve kölcsön adtam neki a szívemet... és most végre visszakaptam. Most csak az enyém, és mostanában másé sem lesz! Feldolgoztam a történteket és végre fel is fogtam a lényeget.
Nem félek, hogy boldogtalan leszek, újra. Nem görcsöltem azon, hogy miket tegyek a boldogságomért. Egyszerűen csak jó sarkon fordultam be az élet utcáin. Meguntam félni ... most átélem egész terjedelmében.
Jut eszembe, meglehetősen kellemes napot töltöttem el a barátaim társaságában, tegnap.