Zihálok, a könnyeim potyognak. Reggel, mikor elindultam hazafelé mosolyogva mentem az utcán és akkor mosolyodtam el igazán, mikor egy szerelmes pár jött velem szemben. Nagyon nehéz, úgy érzem mintha nem lenne meg az egyik felem. A gyomrom és a mellkasom között állandó a fájdalom. Néha alább hagy, néha pedig könyörtelenül előtör, mint most. Az fáj az egészben, hogy tudom, az én hibámból történt mindez. Az erkélyen cigarettáztam, hogy csökkentsem a pulzusom és egy kicsit megnyugodjak. Tudtam, mi vár rám. Az ablakom nyitva volt, hallottam, hogy hívsz. Iszonyat mély erő kellett ahhoz, hogy fel tudjam venni és beleszólni. Hangod monoton volt és fájdalmas. Felöltöztem majd megtorpantam az ajtó előtt. A szívverésem egyre csak gyorsult, nem kaptam rendesen levegőt és remegtem. Mély levegőt vettem, tudtam túl kell élnem. A kapu előtt mászkáltál fel s alá én pedig szótlanul álltam melléd. Azt mondtad, menjünk el sétálni. Én pedig mentem, csak mentem és azon gondolkodtam, hogy pár hónapja ugyanerre sétáltunk, egymás kezét fogva és fellángolva egymás iránt. Csak mentünk, a kezem a zsebemben tartottam és hiányoltam a te védelmező kezed. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, majd megtörted a csendet. Ki mondtad, neked ez így nem megy és már nem érzed azt, amit régen. Szótlanul tűrtem a fájdalmat, amit a lelkemben éreztem. Küzdöttem, majd bal szemem sarkából kicseppent egy pár könnycsepp. Csak mentünk és mentünk, ha mondtál valamit én csak bólogattam. Éreztem, ha most megszólalok akkor elsírom magam. Megbeszéltük, barátok maradunk. Nagy nehezen kimondtam, hogy eszem ágában sincs ezért haragudni rád. Azt mondtad, megígéred, hogy nem fogsz cigizni én meg csak mosolyogtam. Mondtam, hogy megyek busszal Evelinhez és te elkísértél. Csak ültünk egymás mellett szótlanul, összeszedtem valahogy a gondolataimat és elmondtam, hogy valami már nem volt rendben az én elmémben sem és jobb ez így. De nem jobb! Mielőtt felszálltam a buszra, megöleltelek még egyszer, utoljára. Valamit mondtál, de nem értettem. Felszálltam a buszra s próbáltam takarni az arcom, ne lásd hogy sírok. Pedig én tudom, hogy ez igazából szerelem volt. Az emlékek fojtogatják a lelkem és nem bírom visszatartani könnyeim. Mondanám, hogy ne hagyj el de neked így a legjobb. Tudom, lesz még rosszabb ebben az életben. De, számomra most ez a legrosszabb. Tudnod kell, hogy szeretlek. Mert ha nem így lenne, most nem fájna ennyire az elvesztésed. Úgy érzem, neked nem fáj. Ez valamilyen szinten megőrjít, de ugyanakkor egy kevés vigasz, hogy legalább neked nem fáj. Bárcsak mindent visszacsinálhatnék. Bárcsak találkoznánk még a későbbi életünkben. Bárcsak feküdhetnék veled most az ágyban a mellkasodon, ahogy régen. Csak hogy halljam a szívverésed. 
Gondolok rád - néha
                    - mindig

a mindenem

Mintha olyan érzelemmentesen telt volna el ez a nap. Csak folytak a percek, órák és lassan már az ágyban találom magam. Egyre jobban kezdem felismerni, hogy mostanában elhanyagolom azokat a dolgokat, amik eddig fontosak voltak. Például a kedvenc Earl Grey teám egy jó kis könyvvel elalvás előtt. Már ezt a blogot is alig vezetem ezért ezen mindenképp változtatni akarok. Most, valahogy visszatért a kedvem ezekhez a dolgokhoz. Lehet azért, mert már hiányzik, mert már berögződött a hónapok folyamán. Bedugtam a fülhallgatóm és elballagtam a korcsolyapályáig, ahol idén csak egyszer voltam. De nem is vágytam rá, nem is hiányzott. Egy pár nem megszokott barát, hihetetlenül meg tudja változtatni a gondolkodásom. Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy én nem abba a társaságba vagyok való, akikkel szoktam lenni. Velük egy iskolába járunk és ráadásul még az osztálytársaim is. A legnagyobb problémám az, hogy azt gondolják egymáson kívül nincs életünk. Nekem, inkább van kedvem a szerelmemmel eltölteni az időm (ha már egyszer csak hétvégén látom), vagy a rég nem látott és IGAZ barátaimmal találkozni, beülni egy kávézóba és jókat beszélgetni. Olyat, amilyet a többiekkel nem tudok. Talán konzervatívabb vagyok már annál, hogy minden hétvégén a Szalonba üljünk, sörözzünk és csocsózzunk. Persze, valamikor ez esik jól de nem folyamatos rendszerességgel. Szeretem a változatosságot és sajnos egyre jobban érzem át, hogy kik az igaz barátaim. Akik bármilyen körülmények között meghallgatnak, segítenek és akikkel a legjobban tudok nevetni úgy, hogy már a könnyeim folynak az örömtől. Veszek egy példát, kedden, mikor az élethez való kedvem egyenlő volt a nullával és éjjeli fél 12-kor felhívtam Evelint sírva. Nem mondta, hogy hívjam fel reggel, nem küldött el a fenébe, egyszerűen éreztem, hogy neki fontos vagyok. Meghallgatott, próbált lelket önteni belém és ez leírhatatlanul ráébresztett dolgokra. Lényegében, hogy lezárjam: most már tényleg tudom, hogy kikkel érdemeljük meg igazán egymás barátságát.

Mikor megláttalak a ház előtt, a szívverésem rohamos gyorsasággal nőtt. Megöleltelek, megcsókoltalak de közben féltem. Aztán hirtelen előkaptál egy szál vörös rózsát és azt mondtad, bocsánatot kérek. Még mindig látom a szemem előtt ezt a mozdulatsort, ami újra és újra eszembe jut. Talán most, hogy majdnem elveszítettük egymást, jobban szeretlek mint eddig. Talán most így marad minden és nem kell újra eltöltenem ilyen napokat, tele félelemmel. Függök tőled, mert szerelmes vagyok beléd! Ha tehetném egész álló nap melletted feküdnék, nézném különleges barna szemeid, hosszú szempilláid és mókás szádat, amit úgy imádok. Ha összehasonlítom eddigi érzelmeimet, a mostaniakhoz képest, akkor azt mondhatnám, hogy: még soha nem voltam igazán szerelmes. Most az vagyok és ez megrémít, mert nem merek belegondolni mi lesz velem akkor, ha egyszer elmész. De butaságokat beszélek, mert nem is akarok belegondolni! Most itt vagy, most szeretsz, most boldogok vagyunk. Azt, hogy mit hoz majd a későbbi életünk, még nem tudjuk. Most kezdem csak igazán felismerni, hogy igenis a jelennek kell élni és nem a múltnak és nem a jövőnek. Szeretlek téged, ezért felnézek rád! Több okból is csodállak és érzem, hogy szeretsz. Nem sok ember vigyázna rám így, mint te és nem sok ember viselné el ezt a sok ostobaságot, amit tettem. Ezért, köszönöm, hogy vagy nekem! 

„ Ne hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha őt elveszted, nem marad semmid. ”