2012. július 14., szombat

Fogalmam sincs, hogy hol kezdeném el vagy, hogy egyáltalán hol fejeztem be. Ez már nem a folytatása egy dolognak, ez már egy teljesen más, új és különálló dolog ami semmiben sem egyezik meg a korábbiakkal. A szobát Debussy oly régóta kedvelt Clair de lune-je tölti be és a nyitott ablakomon át gyermekek számomra idegesítő kiabálása szűrődik be. Jelen körülmények között meglepő, hogy komolyzenével próbálom szebbé tenni a délutánom. Az elmúlt pár napban annyi düh és undorérzet vette át rajtam az uralmat amilyet már régen éltem! Nem, nem a többi ember iránt hanem saját magam irányába. Milyen vicces! Az érzéseim lassan felülmúlják önmagukat. A szerelem eltűnése nem jár feltétlenül együtt a csalódás élményével, jelenthet szabadságot, elfogulatlanságot, derűt és nyitottságot az új tapasztalatok iránt. Elmúlt. Lehet, hogy tényleg igaz: ne akard folyton te irányítani a világot, hagyd, hogy a világ hasson rád. Hétköznapian, egyszerűen csak befogadni. Amikor egy csoda, egy új kezdet halkan zörget az ajtódon és te ülsz és gondolkozol, hogy beengedd e vagy pedig hagyd kinn rekedni. A történtek alapján mindig beengedem majd. Mindig. Mégis mi a francot számított nekem ő egy jó három hónapja? Semmit. Bár mégis: azt kívántam, hogy segítsen felejteni. Mára már nem, hogy felejtettem hanem szabályszerűen szerelmes vagyok. Ezen pedig nem hagyom, hogy bármi is változtasson. Tágul a világ, tágulnak a szabályok is egyaránt: most még fejben sem hagyom elkalandozni a gondolataimat, érzéseimet. Más mint amilyen én vagyok és én is más vagyok mint ő. De ez mit számít? Bár ez az én is más, te is más dolog sem igaz. Ki tudja? Mikor csillagporral kóstolgatjuk egymás illatát, mikor azt mondja szeretlek és erre én is azt mondom, hogy szeretlek! S én boldogan és mosolyogva alszom el.