2011. szeptember 20., kedd


Fékezhetetlen, megerőltető köhögés tör fel folyton-folyvást tüdőmből. Lomhának és kimerültnek érzem magam. Tegnap este a szakadó esővel küzdöttem, meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. A szemembe bele csöppenő esőcseppek, az átázott cipőm, átnedvesedett kabátom és nadrágom. Próbáltam kizárni a süvöltő szelet, mely ide-oda hajlítgatta a megfáradt fák ágait. Eszembe jutott a reggel, a szivárvány, a napfényes eső. Csodálatosan éreztem magam fáradt utamon. Eszembe jutott, hogy ültem mellette a szökőkúttal szemben. Csak bámultam a feltörő, áramló vizet és hagytam, hogy csengő hangja elvarázsoljon. Az arca, aranybarna szemei mikor egymásra tévedt tekintetünk. Mert ő, akit ma szeretek... mert ő meg én már milliószor meghaltunk eddig, mégis ebben a pillanatban, percben, órában együtt vagyunk megint! Szelleme olyan mélyre hatolt lelkemben, hogy úgy érezném meghalok, hogyha megint úgy történne minden mint előzőleg. "Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom mi lett volna, ha abban az időben másképp csinálok mindent és nem hagyom, hogy eltévedjek az úton. Tudom, hogy egyszer voltam már szerelmes. Egyszer - csakis egyszer - , de az már nagyon régen volt. Csak a tökéletes szerelem képes arra, hogy minden régmúlt tettet, embert sarokba szorítson. Ez pedig az. Eszembe jutott az a varázsos szombat, mikor szívünk újra eggyé vált. Ültem vele szemben, kezemben cigaretta füstölgött, mellettünk hideg sör várta, hogy enyhítsük szomjunkat. Nem mertem kimondani mit akarok, miként bántam meg régi tettem, hogy eltaszítottam magamtól, nem mertem elmondani miként érzek. Hogy tündéri lelke végleg és visszafordíthatatlanul átvette felettem az irányítást. Aztán eljutottunk arra a pontra, hogy együtt mondtuk ki mit is akarunk. Emlékszem milyen boldog voltam, még ha mámoros is volt az a pillanat. Izmos karjai közé borultam, úgy éreztem védve vagyok minden rossztól. Majd ajkunk összeért. Mindent újra kezdtem, mert örök feszültség bennem a lénye, és nekem, nem lesz belőle elég. Hát nyilván az életem mélyéből támadt szerelem az, amit irántad érzek, nemcsak a nő vágya a férfi után. Mert ilyesmire csak a szerelem képes.