2012. szeptember 7., péntek


Ablakon beszűrődő napsugarak melengetik jobb orcámat, előttem krumplifőzelék gőzölög és bosszankodom, hogy nem tudok neki látni. Emlékszem, ahogy a balatoni mólon ültünk, lábunk lógott a semmibe és óriási adag fagyit nyaltunk. Emlékszem, hogy már fájt a hasam tőle de minél inkább próbáltam elhúzni az elfogyasztását, mert azt akartam, hogy minél inkább az emlékezetembe vésődjön a pillanat. Úgy éreztem nem kell beszélnem és ő se igen szólalt meg. Cigarettáztunk, felettünk a Hold világított. Egy pillanatig olyan érzésem támadt, mintha egy hollywoodi film forgatásán lennék és csak titkon bosszankodnék a sok szúnyog miatt. Később, mikor a délutáni melegtől fűtött szobában feküdtem mellette, olyan boldog voltam, hogy szinte már nem is emlékszem. Telt ajkai bekebelezik az enyémet majd átadjuk magunkat a vágynak. Varázslatos! 
Mostanában pedig egyre inkább emlékeztetnem kell magam arra, hogy a dolgok felszíne alá nézzek. Álmomban megismerem azt, ami bennem van. Mindig a fejemhez vágnám, hogy mekkora barom vagyok. Persze, az ember fejlődik és mindig változnak az érzelmei. De akkor is, minek éled bele magad olyanba ami nem is igaz? A bejegyzések, amiket ebben a blogban találok, hazugságok. Valószínűleg a háromnegyede: a megcsalt érzelmeim hazugságai. De mikor végre eljön az idő, amikor tudod, hogy nem fogod megbánni azt amit kimondasz, leírsz, beismersz akkor az olyan, mintha egy óceánjáró feltöltené a fürdőkádat. Sosem hittem volna, hogy ember valakit ennyire megszerethet. Hányan voltak, Istenem, hány fiú. Érdekesnek találtam őket, bolondultam értük egy ideig, jól éreztem magam velük de mindig ott tudtam hagyni őket, vagy ők engem. Természetesen. Aztán jött egy másik, kéznél volt és én nem csináltam belőle gondot. Örültem ha találkoztam velük de sosem vesztettem el igazán a fejem. Sima ügyek voltak. Olykor kis szenvedéssel és hiánnyal, de visszagondolva tényleg mind sima ügy volt. Soha nem hittem volna, hogy valakit ennyire... Talán azért, mert most ő választott ki engem. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő választott ki engem. Én pedig számat húzva, de belementem és most a világért sem vonnám vissza ezt a döntésemet. 

2012. augusztus 12., vasárnap

Mennyit nevettél ma? Hányszor éreztél mámorító örömöt? Bevallom, fogalmam sincs miért teszem fel magamnak ezeket a közhelyes kérdéseket. Mintha egy tanult pszichológus lennék és magamat akarnám meggyógyítani, holott rohadtul boldog vagyok. (Általánosságban elborzadok magamon, hogy mennyire hanyagolom az írást, bár valószínűleg a velem született tehetség hiánya okozza.) Igaza lehet a belső hangomnak és valóban egy kis füzetet kéne vezetnem, azzal a címmel, hogy: Dolgok, amiket mondanék. Így minden könnyebb lehetne. Vagy nem, de mégis mi vagy ki határozza meg ezeket a dolgokat? Saját magam? Fene tudja! Ezeket a dolgokat senki sem értheti. Még talán Csernus sem (?). Nyári szomorúság, amit egy rég imádott film, a Jane Austen magánélete hozott meg a napomba. Nevetséges. Örömkönnyek helyett teljes letargia. Újra meg újra megakad a szemem a beillesztett képemen és újra meg újra elgondolkodtat József Attila. Próbálom megérteni de mindig más-más nézőpontra jutok. Emlékszem arra, aki régen voltam. Az akart lenni, ami most vagyok. Persze! Még az is lehet, hogy majd a jól betanult mondat fog a későbbiekben a fejemben járni, miszerint: az akarok lenni, aki akkor voltam amikor az akartam lenni, ami most vagyok. Minden reményemmel imádkozom azért, hogy ne így legyen. Tudom, hogy voltam már boldog. Felírtam néhány cetlire és még el is mesélték. Most pedig? Semmi cselekedet. Nem értem miért hisszük azt, hogy a boldogság nincs ingyen. Gyermekkorunk óta arra tanítottak minket, hogy csak az igazán a miénk, amiért megdolgozunk. Megtalálni az egyensúlyt. Kötelékek, kötődések. Hogyan viszonyulsz a másikhoz, megtanulod-e elfogadni és befogadni a szívedbe. Ezután megnyílni a csodák felé, az apró örömök értékelésééig. Elfelejteni a saját önsanyargató belső gondolataidat és felfogni végre, hogy mindig vannak a világon emberek akik szeretettel gondolnak rád. Folyamatos kényszerérzet, hogy felhozzam magamban. Akár emlékezzek a ma reggeli szuszogására, ahogy mellette ébredek. Amikor a nyakamon érzem a lélegzetét  s csillagporral kóstolgatom az illatát. S talán a sok alkoholtól, a zenétől, vagy az éjjeltől megértettem végre milyen is az, mikor nincs bennem félelem és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok. 

2012. július 14., szombat

Fogalmam sincs, hogy hol kezdeném el vagy, hogy egyáltalán hol fejeztem be. Ez már nem a folytatása egy dolognak, ez már egy teljesen más, új és különálló dolog ami semmiben sem egyezik meg a korábbiakkal. A szobát Debussy oly régóta kedvelt Clair de lune-je tölti be és a nyitott ablakomon át gyermekek számomra idegesítő kiabálása szűrődik be. Jelen körülmények között meglepő, hogy komolyzenével próbálom szebbé tenni a délutánom. Az elmúlt pár napban annyi düh és undorérzet vette át rajtam az uralmat amilyet már régen éltem! Nem, nem a többi ember iránt hanem saját magam irányába. Milyen vicces! Az érzéseim lassan felülmúlják önmagukat. A szerelem eltűnése nem jár feltétlenül együtt a csalódás élményével, jelenthet szabadságot, elfogulatlanságot, derűt és nyitottságot az új tapasztalatok iránt. Elmúlt. Lehet, hogy tényleg igaz: ne akard folyton te irányítani a világot, hagyd, hogy a világ hasson rád. Hétköznapian, egyszerűen csak befogadni. Amikor egy csoda, egy új kezdet halkan zörget az ajtódon és te ülsz és gondolkozol, hogy beengedd e vagy pedig hagyd kinn rekedni. A történtek alapján mindig beengedem majd. Mindig. Mégis mi a francot számított nekem ő egy jó három hónapja? Semmit. Bár mégis: azt kívántam, hogy segítsen felejteni. Mára már nem, hogy felejtettem hanem szabályszerűen szerelmes vagyok. Ezen pedig nem hagyom, hogy bármi is változtasson. Tágul a világ, tágulnak a szabályok is egyaránt: most még fejben sem hagyom elkalandozni a gondolataimat, érzéseimet. Más mint amilyen én vagyok és én is más vagyok mint ő. De ez mit számít? Bár ez az én is más, te is más dolog sem igaz. Ki tudja? Mikor csillagporral kóstolgatjuk egymás illatát, mikor azt mondja szeretlek és erre én is azt mondom, hogy szeretlek! S én boldogan és mosolyogva alszom el. 

2012. május 17., csütörtök

Kibogozódhatatlan. Zsigereim belereszketnek, a szívem hirtelen a torkomba szökik. A mai napig úgy hat rám, mint egy katasztrofális atomrobbanás. Vagy mint egy hirtelenséggel jött változás: mondjuk önmagunk változása. Észrevétlen, a legtöbben fel sem figyelnek rá hacsak nem a lehető legközelebbről nézik. Ámbár te észreveszed, látod magadban a változást és valahol mélyen reméled, hogy ez a személy az, aki a hátralévő életedben leszel. Tegnap, ahogy mentem fel a lépcsőn és abban reménykedtem, hogy ha felérek ő is ott lesz. Így lett, félfejjel felém tekintett, visszafordult, talán a felismerés hevében visszakapta a fejét és üdvözlés után, mint egy idegen ismét elfordult. Viselkedése, mint a víz: soha nem tudni melyik irányba folyni a következő pillanatban. Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, amink van. Nem akarom, hogy erre az útra tévedjek. Meg kell próbálnom. Meg kell próbálnom elhessegetni a meg nem valósuló álmaimat, mert a felesleges várakozás semmi mást nem fog szülni, csupán fájdalmat. Próbálok nyomok után kutatni az emlékezetem szűrőjén, próbálom megtalálni azt a pontot amikor a dolgok elkezdtek romlani, próbálok rájönni mégis mi a frászt kéne tennem ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy azt én akarom. De ez lehetetlen. Ő van nekem és úgy gondolom, hogy fontos, hogy hűséges maradjak hozzá. S bár tágul a világ és ezzel együtt tágulnak a szabályok is, nem (csak) fizikai értelemre értem a hűséget. Kissé az a kósza érzés van bennem, hogy a lelkemmel és az érzéseimmel csalom meg. Hűtlen vagyok és ismerem a szeretet tragédiáit. Nem tudom miért, meddig maradok meg neked. De teljesen akaraterőmmel ígérem, hogy igyekezni fogok. Ez egy döntés: adok neked esélyt és azon leszek, hogy ne rágódjak azon, hogy te adsz e valamit cserébe!

2012. május 6., vasárnap

Lassan hozzáedződött a lelkem. Nem bírom felfogni, hogy miért? Miért van több lélek is aki az enyémre vágyik. De én nem vágyom az övéjükre, taszítanak. Mindig ugyanaz. Több, mint egy hónapja nem láttam. Olyan ez, hogy naponta akár minden éjjel vagy nappal két kezem közé kell fognom fejem és túlterhelni a gondolataimat, hogy még valóban létezik. Létezik és itt volt velem. Mekkora fatális barom vagyok! Mindig azt kívánom, hogy egyszer majd visszajöjjön hiszen tudom, hogy vissza akar mert ő mondta! Hogy újra megérinthessem, beletúrhassak a hajába, ölelhessem és úgy csókolhassam, mint akkor egyszer. Mintha öreg lennék és alig tudnék emlékezni a régmúltra. Gyengédség, vágy, csodálat, titok, varázs.
Szívesen képzelem, hogy az üres bókok mind-mind mély érzelmeket fejeznek ki, más pedig szívesen tesz róla, hogy ezt képzeljem. Minden nap ugyanaz, pontosan ettől az egyhangúságtól rettegtem mindig. Úgy tűnik Walt Disney túl nagy hatással volt rám a meséivel. Varázsos, csodás dolgokra vágyom! Ha már meghoztam egy döntést akkor nem szabadna kételkednem, nem szabadna letérnem az útról pusztán azért, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzeltem. Igyekszem a lehető legjobban elhitetni az emberekkel, hogy minden rendben, a megjelenésem magabiztosságot és önbizalmat sugall de közben egyáltalán nem vagyok elégedett. Nyugtalan és bizonytalan vagyok, de remekül tudok színlelni. Alig ismerem önmagam. Óvatosnak kellene lennem, mert hajlamos vagyok arra, hogy saját magam hibáztassam a kudarcokért. De hát, az élet épp ettől olyan mulatságos. Az élet tele van (...) izgalommal.

2012. március 16., péntek

Részben józan ész, részben ösztönök. A soha cserben nem hagyó logika, amit édesanyámtól, a kosárlabda edzésen, az ELLE magazinból és az élet törvényeiből merítettem. Érdekes, az életemben legtöbbször akkor jön valamely változás, mikor a lelkem halott. Igen, a léleknek meg halnia újra meg újra, hogy ha itt az idő újjászülethessen. Mindig boldogságot tudsz kovácsolni a keserűségből... vagy legalábbis vidámságot. Igazán bizonyára csak annak könnyű, aki elmegy. Bezzeg aki itt marad, csak bámul a semmibe és nem érti mégis mi történhetett. Megpróbálhatnám előre eltervezni a cselekedeteimet, megpróbálhatnék előírásokat követni, már meglévő tapasztalatok alapján dönteni vagy uralkodni a saját magam érzésein - de egy fatális nagy barom lennék, hogyha így cselekednék! Elmondhatnám akárkinek, hogy mit is érzek valójában, hogy mi is áll a lelkem legféltettebb kincseihez a legközelebb. De cserébe valószínűleg nem kapnék semmi mást, csak furcsálló tekinteteket. Nem értenének meg, nem tudnák miről is beszélek valójában, nem látnának a mondataim mögé. Amikor a titkok nem azért titkok, mert nincs kinek átadnod, hanem mert nincs aki megértsen. Folyamatos kettős érzés. Állok a szoba közepén, s magamban szólongatom. Zavartan, furcsán érzem magam és meg sem tudom magyarázni valójában miért is, de pánikolok. Aztán mikor rájövök, hogy tulajdonképp mik is történtek valójában, összegömbölyödök az ágyamon és újra meg újra átélem az elvesztését. Hm. Hiszen, gondoljunk bele milyen furcsa dolog is ez: folyamatosan hiszünk valamiben titkon, de magunknak sem merjük beismerni... aztán, mikor valaki más kimondja, azt amiben hiszünk zavart, dühös tagadásban kelünk ki önmagunkból. Példának veszem, amikor meglátom. Nem tehetek mást, erős késztetést érzek arra, hogy ránézzek. Először jön egy furcsa érzés, majd a semmiből egyszer csak nagyon boldognak érzem magam... elkap egy enyhe szédülés, a szívem zakatolni kezd. Majd valami/valaki a semmiből, mindig elrontja azt a pillanatnyi boldogságot is. 

2012. január 18., szerda

Hogyha a homlokomra tűzném minden gondolatomat és mindazt, ami megfordul a fejemben világgá kiáltanám  akkor egész életemben járna a szám és senki sem viselne el az összeférhetetlenségem miatt. Mellettem halvány gyertya fény pislákol, erőltetett sóhajokban nyögök fel olykor, olykor és fázom. Az elmúlt estén szembesültem vele, hogy  a bizalmatlanság sokszor jobb tanácsadó a vak bizalomnál, a gyanakvás olykor buktatóktól ment meg s maga a félelem voltaképpen vészreakció, amely az életet menti. Olyan, mint a láz vagy a fájdalom: jelzi a veszélyt, és védekezésre késztet. A testem cigarettát kíván és forró teát, legalábbis az eszem ezt mondogatja. A jelen fontos, a többin nem töprengek. A fenébe is, dehogynem! Hogyha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De legnagyobb fájdalmamra nem tudom, már mögöttem van. Bizonyosan az lenne a legjobb, hogyha többé nem gondolnék a múltra hanem arra összepontosítanék ami most van, s előttem áll. Amit akarok. Most meleg érzés tölt el. Eszembe jut igen, a múlt. Az emlékek. Ó! Mikor a közelemben volt mindig sokkal melegebb lett a levegő, mintha az egész világ egy elképzelt valóság lett volna. Mintha az illat is megváltozna a környezetemben ha a közelemben van, aki számomra kedves. Összetéveszthetetlen érzés. Hova sietek? Milyen butaság sok minden amit elfecsegek! Mint valami haldokló szerelmes aki az utolsó sóhajait teszi. De a szerelembe csak a hősök tudnak belehalni, nemde? Úgy, ahogy Rómeó és Júlia. Emlékszem, kislánykoromban minden olyan varázsos volt. Varázsos volt a családom, a játékok, az emberek és a természet is. Újra meg újra ilyen varázsosnak éreztem mindent, mikor ő velem volt. Ő az én tündérem, aki képes (volt) belebújni a lelkembe. 

2012. január 15., vasárnap

Vannak jó napjaim, tényleg. Amikor egész jóban vagyok ezzel az egésszel, ám vannak olyan napok, amikor kikérem magamnak ezt a förmedvényt! A fájdalom és a hiány rapszódiái olykor kezdenek alábbhagyni. Volt olyan idő - hogy egy vagy két, vagy esetleg több napig tartott-e, nem emlékszem - mikor úgy éreztem, minden összeáll. Ám ezt az elképzelt valóságot szertefoszlatták már-már túl józan gondolataim, ezért ideje volt lerombolni a képzeteimet. Olyan volt ez, mint amikor este sétálok. Olyankor senki nem töri meg a hőn imádott csöndet az ostoba beszédével, a dolgoknak jobb illatuk van, mint egyébként és az érzékeim is felélénkülnek, a mindennapos dolgok szinte rejtélyesnek látszanak. Ez időkben azt érzem, hogy neki vágok, küzdök akkor is, hogyha nem kecsegtet majd a végén semmiféle siker. Bár a lelkem már elég mélyre süllyedt, s mindig kisodródtam a szakadék szélére, sosem zuhantam le. Ahogy most sem fogok, mert erősebb vagyok annál. Ezért sem szabadna sohasem kötődni, hogy aztán ne fájjon annyira a lemondás, ezért bujkál és bujkált is mindig bennem a fájdalom a legboldogabb perceimben is. Hiszen ha fájnia kell, akkor most fájjon! Előttem áll az egész életem, amit ki is akarok majd használni. Választania kell, hát válasszon minél hamarabb. Várni fogom, vagy elfelejtem. Mindez fáj, de ennek a fájdalomnak a legrosszabba amikor nem tudjuk, hogy döntsünk. Mondhat akárki, akármit ez egy örömteli várakozás. Mert ha türelmetlen lennék, mindig elrontanám az örömömet. Saját hibámból tanulva igyekszem az ellenkezőjére törekedni. Mindig van újrakezdés, mert van, aminek még nincs vége.

2011. december 19., hétfő

Nehéz igaz? Kérdeztem magamtól a belvárosban, ahol kevésbé fájdalmas hangulatot kerestem. Féltem, nehogy kifröccsenjen a forralt bor vacogó testem miatt. A szél meg-meg lendítette kósza hajtincseimet. Éreztem a hideget, jobban, mint máskor szoktam. Éreztem, ahogy a hideg csípő ereje ruháimon át egészen a testemig férkőzik. Most nyugalom van. Csonttá fagyott lábujjaim a radiátor forró testénél melegszenek. Halk zongoraszó ölel körbe. A szobában enyhe, édeskés parfüm illat terjeng. Nehéz igaz? - kérdezem magamtól ismét, bár kevésbé fájdalmasan - Nehéz. Ó, azoknak a szemeknek barnasága! Csak most látom, hogy mindig is Őt szerettem... mindig, az első perctől fogva. S éppen azért féltem annyira tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben úgy, ahogy minden másban is. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam vele, szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem... és eddigre, megjárattam vele a poklok útját. Most pedig? Úgy vágyom utána, hogy majd belehalok. Azt mondhatják persze, jellemző, hogy amint elérhetetlenné válik valami, azonnal felébred bennem az utána való vágy. Lehet, hogy igazuk van. Lehet, hogy valóban hasonlóképp viselkedem. Lehet. De azt biztosan tudom, hogy szeretem Őt. Mindennél jobban szeretem és szeretni is fogom. S, hogy most itt hagyott... Kora délután elmentem oda, ahol hivatalosan kezdődött minden. Ahogy bejártam a már rég megtett utat, emlékezetemből sorra törtek elő képek. Mintha végre levegőhöz jutottak volna, mintha eddig légszomjjal küszködtek volna. S most megkönnyebbültek. Megkönnyebbültek, mert újra láttak az utat. Újra látták a lápos tavat. Közelről néztem azt A fát, amin jól kivehető a nevünk. A hónapok folyamatai alatt a fa oldala bezöldült, de a betűk, a jelek változatlanok maradtak. Lassan rátettem kezem, a fa lombkoronája az erős széltől meg-meg hajlott. Nem érdekelt mi lesz most, mi lesz holnap vagy mi lesz azután. Leültem arra a helyre, ahol keze az enyémbe fonódott s még annyi emlék kapott új erőre. Magam voltam. Most nem volt ott mellettem. Az erdő, ami akkor mindennél zöldebb volt, egyre csak fakultabb lett. Fák tömkelege hevert egymáson, mintha egymásba fonódtak volna. Egy pillanatig meghaltam kicsit, de aztán újra felébredtem.

2011. november 26., szombat

Emlékszem a boldogságra. Olyan volt mint a gravitáció, megszűnni nem akaró nyomást éreztem a mellkasomban és a gyomromban, olyan volt, mintha fel akartam volna robbanni az érzéstől. Boldogság... hogy összezsugorodik az emlékezetben! Mint valami olcsó anyag a mosásban. Csak a boldogtalanságot tudom számon tartani. A hétköznapi dolgok egyre és egyre nyugtalanítanak, de az igazi benső feszültséget, kielégületlenséget mindig az okozza, hogy még nem vagyok teljes egészében az, akinek lennem kéne. Ez a fájdalom olyan régóta kísér engem, hogy szinte már a részemmé vált. Minden napom üres - de nem vákuumosan - van benne egy minimális élet, ami segít. Minden este belebénulok mozdulatlanságomba, s úgy alszom el, meggyötörve, görcsbe kövülve, hogy reggel gémberedetten, összetörten ébredjek. De továbblépsz: mert ez az élet rendje. Túllépsz a fájdalmon, boldogtalanságon, hogy majd később találj valami újat, ami ugyanígy fájni fog. Néha azt gondolom, hogy lehet, hogy egyáltalán még létezem? Hogy lehet? Hogy lehet, hogy az emberi szív ilyen sok mindent kibírjon. Lehetetlen, ez nem létezik. Olyan... olyan, mintha elvesztettem volna a szívem, mintha csak üresség lenne a helyén. Mintha mindent, ami bennem volt elvesztettem volna. Ezek az érzések azóta törnek elő, vagy éppen tűnnek el mióta hagytam elmenni. Hagytam és most fáj. Hiányzik. Hogy ő e, vagy az érzés... nem tudom megmondani. Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Hiszen: csak akkor lehetsz igazán boldog, ha szeretsz szenvedni.