2011. december 19., hétfő

Nehéz igaz? Kérdeztem magamtól a belvárosban, ahol kevésbé fájdalmas hangulatot kerestem. Féltem, nehogy kifröccsenjen a forralt bor vacogó testem miatt. A szél meg-meg lendítette kósza hajtincseimet. Éreztem a hideget, jobban, mint máskor szoktam. Éreztem, ahogy a hideg csípő ereje ruháimon át egészen a testemig férkőzik. Most nyugalom van. Csonttá fagyott lábujjaim a radiátor forró testénél melegszenek. Halk zongoraszó ölel körbe. A szobában enyhe, édeskés parfüm illat terjeng. Nehéz igaz? - kérdezem magamtól ismét, bár kevésbé fájdalmasan - Nehéz. Ó, azoknak a szemeknek barnasága! Csak most látom, hogy mindig is Őt szerettem... mindig, az első perctől fogva. S éppen azért féltem annyira tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben úgy, ahogy minden másban is. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam vele, szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem... és eddigre, megjárattam vele a poklok útját. Most pedig? Úgy vágyom utána, hogy majd belehalok. Azt mondhatják persze, jellemző, hogy amint elérhetetlenné válik valami, azonnal felébred bennem az utána való vágy. Lehet, hogy igazuk van. Lehet, hogy valóban hasonlóképp viselkedem. Lehet. De azt biztosan tudom, hogy szeretem Őt. Mindennél jobban szeretem és szeretni is fogom. S, hogy most itt hagyott... Kora délután elmentem oda, ahol hivatalosan kezdődött minden. Ahogy bejártam a már rég megtett utat, emlékezetemből sorra törtek elő képek. Mintha végre levegőhöz jutottak volna, mintha eddig légszomjjal küszködtek volna. S most megkönnyebbültek. Megkönnyebbültek, mert újra láttak az utat. Újra látták a lápos tavat. Közelről néztem azt A fát, amin jól kivehető a nevünk. A hónapok folyamatai alatt a fa oldala bezöldült, de a betűk, a jelek változatlanok maradtak. Lassan rátettem kezem, a fa lombkoronája az erős széltől meg-meg hajlott. Nem érdekelt mi lesz most, mi lesz holnap vagy mi lesz azután. Leültem arra a helyre, ahol keze az enyémbe fonódott s még annyi emlék kapott új erőre. Magam voltam. Most nem volt ott mellettem. Az erdő, ami akkor mindennél zöldebb volt, egyre csak fakultabb lett. Fák tömkelege hevert egymáson, mintha egymásba fonódtak volna. Egy pillanatig meghaltam kicsit, de aztán újra felébredtem.