2011. március 30., szerda

Olyan gyönyörű ez a napsütés. Muszáj volt meginnom egy kávét és elszívnom egy cigit, mert napok óta nem alszom jól és eszméletlenül kimerült vagyok. Ezért kimentem az erkélyre, pont a napsütésbe, hogy így is magamba szívjam az E és D vitaminokat és egy kicsit feltöltődjem. Bár a kávét túl cukroztam ami kaparta a torkom és a tejtől kihűlt, igazán jól esett. Kezdem elfogadni ezt az egészet, ami velem történt. Felépülök, vagy épp fejlődök. Úgy érzem, a fájdalom megnevel. Minden fájdalomból tanulsz valamit, ami megtanít és megedz a későbbiekre. Tegnap reggel is elaludtam, ahogy az már szokásommá vált jó pár napja. De sietnem kellett, indultunk Zalaegerszegre és Novára. Jól esett egy kicsit kiszakadni a megszokásokból és más városban is úgymond kipróbálni magam. Embereket kellett kérdezgetnem és rádióriportokat csinálnom. Az emberek, hogy is mondjam... A Zalaegerszegiek többségével szembesülve, az volt a véleményem, hogy a legtöbbjük egy tuskó. Persze, tisztelet a kivételnek de meghatározó esetben ez volt a benyomásom. Meglátogattuk a novai tábort is, ahova majd nyáron megyünk média klubbal. Egyszerűen, gyönyörű! Valóban nem sok pénz lehetett a kialakítása, de a tulajdonosnak ez már egy régi álma volt. Csodás, hosszú telek a végében egy kis tóval, ahol lehet fürdeni, csónakozni és horgászni is. Bár a lényeg nem is ez. Tényleg kezdem újra a réginek vagy az új Angélának érezni magam, kisebb nagyobb sikerrel. Most nagymamiért aggódom, tegnap műtötték. Elméletileg rutin műtét, de én akkor is féltem mert volt egy vészjósló álmom, de ki tudja mire vonatkozott.
Itt van ez a régebbi szám, mostanában egyre szívesebben hallgatom. Lényeg, a lényeg: reménykedem.

2011. március 24., csütörtök

Fáradt vagyok. Nem is olyan rég jöttem be az erkélyről, leterítettem egy régi törölközőt amire rádőltem, rágyújtottam egy cigire és néztem a csillagokat. Olyan gyönyörűek. Egyedül érzem magam, valami hiányzik nekem, ami a teljességben az örök hiányom. Ott benn, a mellkasom közepén érzem azt a bizonyos fájdalmat és tudom, hogy nem tudok ellene mit tenni. Én biztosan nem, talán más vagy az idő. Ez a valami olyan, hogy: szédülünk tőle, azt hisszük meghalunk de végül felépülünk. Milyen furcsa ez a körforgás. Hiszen mindenki tele van lelki sérülésekkel, de mindenki feláll és folytatja. Nem tudok mit mondani, pedig akarok...