2011. október 31., hétfő


Kinézek az ablakon, tüdőmet megtölti a friss, bájolgó őszi levegő. Körbenézek. A lakótelepi fák alatt rozsdaszínű áradat, mintha mindent maguknak akarnának. Lágy szellő lebbenti meg hajtincsemet, hallom egy hinta messziről jövő nyikorgását. Kezemben Márai egy könyve. A lapok, a borító besárgult. Különleges. Kinyitva orromhoz emelem, érzem öreg illatát. Érzem az éveket, azoknak a kezeknek illatát, amik előttem lapozták. Érzem a gondolatokat, képzelgéseket amiket kibújtatott az ember lelkéből. Pár nappal ezelőtt felszálltam a buszra, a könyvtárnak tartottam. Gondolataim lekötötte az a szám, amit a zenelejátszóm kiválasztott. Magamban énekeltem és a lelkemhez beszéltem. Néha-néha felszállt pár idős ember a buszra. Rám néztek, egyenesen a szemembe, én pedig láttam bennük a fájdalmat, az örömöt, a keseredettséget, a gondokat, az emlékeket. Az ablakon kinézve láttam, ahogy a szomorúfűz indái egyre lejjebb érnek, míg nem elérik a földet. Láttam egy házat. Udvarát egy nagy fa vette birtokában, a földet betakarva végtelennek tűnő levélrengeteg vöröslik. Behunyom a szemem. Elképzelem, ahogy az erkélyen ülök és a fát bámulom. Olvasok. Elképzelem milyen lenne ott élni. Reggelente kimennék az erkélyre, leülnék és forró teát kortyolgatnék, esetleg cigarettáznék. Bársonyos, tiszta és hideg levegőt inhalálva, a világ habos fája alatt. Aztán eszembe jut Ő...