2011. július 27., szerda

Szobámba behallatszó madárcsicsergés hangját erős köhögésem zavarja meg folyton folyvást. Az elmúlt pár napban teljességgel begubóztam mint egy hernyó. Kizárva a külvilágot, a rossz időt, a barátokat és még a józan gondolataimat is. Rosszul alszom, fél éjszakákon át nyitott szemmel fekszem az ágyban, a sötétben, mint a kezdő, gyakorló halottak.Valamennyire sikerült feljönnöm a mélyből, nem tudom milyen csoda folytán, de sikerült. Azon a szombati napon, mikor újra láttam mert a kis gyermekded gondolataim közül volt egy, egyetlen egy amire azt mondtam: ezt meg kell tennem! Megtettem. Elmentem hozzá, vittem neki süteményt egy összehajtogatott levéllel amit a buszmegállóban írtam át, mert az előzőben annyira megaláztam magam, hogy azt mégsem adhattam oda. Mikor kijött a házból, meglepődött arcával nem foglalkozva csak a szemére tudtam koncentrálni. Azokra a különleges szemekre, amiket körülölelnek azok az égig érő szempillák. Miután eljöttem, folyamatosan az kattogott bennem, hogy: "Biztosan jól tettem? Bele sem merek gondolni, mi járhat most a fejében..." De most, hogy teljes visszavonulást fújtam magamnak, úgy gondolom, hogy: "Igen, jól tettem!" Hogy ezután mi következik az már nem pont rajtam áll, hanem leginkább a sorson. De nem, most is hazudtam. Most már nem lehet visszafordulni, nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami.Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (...) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos...

2011. július 15., péntek

Pokolian éreztem magam tegnap este. Rosszul aludtam, a fejem fájt és egy nagy ürességnek éreztem magam aki csak vegetál. Jelen pillanatban jobb a helyzet, mindenki azon van, hogy javítsanak a kedélyállapotomon. De most ellent mondok saját magamnak, mert ott legbelül ordítok és semmi sincs rendben. A mai délelőttöt tanulással és rajzolással töltöttem. Kell valami, ami eltereli a figyelmemet a fájdalomról, ami belülről emészt fel. Emlékszem, a gardróbomba keresgéltem, már nem is tudom mit és a kezembe akadt egy karkötő. Az a fehér-piros karkötő amit még ő tukmált rám egy délután mikor a szobájában élveztük azt ami köztünk volt, a szerelmet. A nővéréé volt, de neki nem tetszett ezért nekem adta és azt mondta, legalább lesz ami emlékeztet majd rá. Most mégis olyan, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Mintha nem aludtunk volna el soha egymás karjában, mintha nem éreztem volna soha, hogy mennyire passzolnak az ajkaink, mintha soha nem lett volna mérges rám azért, mert megharaptam a nyelvét és mert szekáltam, mintha soha nem kergetőztünk volna gyermekek módjára a lakásunkban. Ebben a pillanatban lerogytam a parkettára, éreztem a sima padlót a térdem alatt, aztán a tenyeremen, és amikor az arcbőrömhöz nyomódott, abban reménykedtem, hogy elájulok. De nem, legnagyobb csalódásomra nem veszítettem el az eszméletemet. A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe. És egyenlőre erősen úgy érzem, hogy nem is jövök föl a felszínre többé. Semmit nem akarok, csak magányt. Bár az már jó ideje mellettem van. Hiszen magányosnak lenni nem azt jelenti, hogy nincs melletted senki. Az a legfájdalmasabb érzés, mikor ott belül magányos vagy. És ezek után mi következik? Vacillálok, megkeressem e. De nem. Túl gyáva és bátortalan és talán még szégyenkező is vagyok emiatt nem merem. Olyan jó lenne még egyszer, vagy még többször akár örökre érezni az ajkait, az illatát, a szívverését, a szerelmet, ölelő karjait melyek védelmet nyújtottak. Mit fogunk tenni az életünkkel? Bárokban ücsörgünk, lapozgatjuk a Cosmopolitan-eket és majd nyolcvan évesen rájövünk mennyi mindent nem tettünk meg, amit meg kellett volna?

2011. július 12., kedd

A rózsamintás pólómban ülök, nyitott ablakomon át egyre csak áramlik a szobámba a füllesztő, nyári levegő és közben tücskök ciripelése töri meg a csendet. Ez az a pólóm, amit egyáltalán nem szeretett, mert úgy gondolta, nagymamás. Keservesnek, elveszettnek érzem magam, hiába telt el 4 hónap, egyre jobban gyötör. De mégis mit tehetnék? Hiába tetszett meg valaki, őt sem tudtam szeretni. Egyszerűen semmi nem megy, mióta nem vagy annyi mindenben kudarcot vallok. Néha elképzelem, milyen jó lenne, ha a szobámban újra a te illatodat érezhetném, mint mikor régen elmentél tőlem és még elalváskor is itt volt az illatod. Nekünk nőknek, ez a fajta fájdalom elveszi az étvágyunkat, az álmunkat, és szélsőséges szomorúságrohamba taszít minket, melyek a gyász legsötétebb óráira emlékeztetnek. Hányszor kérdezték már meg tőlem, hogy szeretek e szenvedni! Tudjátok mit? Igen szeretek szenvedni! Legfőképpen miatta, mert hiába akartam, nem tudtam elfelejteni és most már nem is akarom! Inkább szenvedek miatta, minthogy elfelejtsem. Hiszen az a legutolsó dolog, amit akarok. Annyi mindenre emlékszem veled kapcsolatban, amik nem engedik, hogy eltűnj! Mikor imádott barátnőim elmondják a véleményüket, itt benn, legbelül majd megőrülök azért, hogy igazuk legyen. De bennem már szinte a remény is elveszett. Sokszor elképzelem, hogy megkeresel és mindent elmondasz, hogy mit érzel, mit gondolsz és, hogy mit szeretnél. Aztán feljövök a lépcsőn, leülök és azt mondom: megőrültél! Hiszen hogy a fenébe is akarhatok ilyeneket, mikor már megmondani sem tudom, hogy mióta beszéltünk! De általában, megmagyarázhatatlan érzés van bennem. Mikor rád gondolok. Mintha azt érezném, te is gondolsz még rám. Ilyenkor persze teljesen idiótának érzem magam. Azt mondják, keresselek meg, hívjalak fel és beszéljük meg ezt az egészet. De tudod, nincs merszem hozzá. Félek attól, hogy elküldesz a búsba és akkor még jobban összetörök. Persze, ennél már nincs lejjebb ezért ennél már csak jobb lehetne. De akkor sincs merszem. Az elmúlt egy hétben igenis rájöttem, hogy nem csak másoknak de saját magamnak is hazudtam veled kapcsolatban. Mindig, egyszerűen mindig azt mondtam, hogy nem szeretlek, nem hiányzol, csak ezek a rohadt emlékek fájnak. De, hogyha nem szeretnélek, hogy ha nem hiányoznál, akkor nem fájnának. Mikor ezt beláttam magamnak, teljesen összetörtem és a sötét szobám, éjfélkörül a zokogásomtól lett hangos. Mit kéne tennem? A legjobb az lenne, ha lenne annyi spiritusz bennem, hogy eléd állok és elmondok mindent! Hogy szeretlek, hogy oltárian nagy barom voltam és, hogy még mindig ugyanúgy fáj, mint akkor este mikor szakítottunk! Hogy azt szeretném, hogy mellettem legyél életem végéig, hogy ölelj, csókolj, védj és szeress! Csak erre vágyom veled kapcsolatban! Tudom, hibáztam én is, ahogy te is. Te egy bazi nagy rejtvény lettél számomra, ostoba kérdésekkel! Miért zártál ki ennyire az életedből? Én sosem gondolkoztam azon, hogy téged, az érzéseimet és mindent kivágnék veled kapcsolatban a fenébe, hogy még véletlenül se gondoljak rád! Hiába olvasnád ezt a bejegyzést, nem változna semmi. Tudom. Ilyen fájdalmat és elkeseredettséget még életemben nem éltem át és ezért átkozom ezt a rohadt szerelmet!