Kibogozódhatatlan. Zsigereim belereszketnek, a szívem hirtelen a torkomba szökik. A mai napig úgy hat rám, mint egy katasztrofális atomrobbanás. Vagy mint egy hirtelenséggel jött változás: mondjuk önmagunk változása. Észrevétlen, a legtöbben fel sem figyelnek rá hacsak nem a lehető legközelebbről nézik. Ámbár te észreveszed, látod magadban a változást és valahol mélyen reméled, hogy ez a személy az, aki a hátralévő életedben leszel. Tegnap, ahogy mentem fel a lépcsőn és abban reménykedtem, hogy ha felérek ő is ott lesz. Így lett, félfejjel felém tekintett, visszafordult, talán a felismerés hevében visszakapta a fejét és üdvözlés után, mint egy idegen ismét elfordult. Viselkedése, mint a víz: soha nem tudni melyik irányba folyni a következő pillanatban. Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, amink van. Nem akarom, hogy erre az útra tévedjek. Meg kell próbálnom. Meg kell próbálnom elhessegetni a meg nem valósuló álmaimat, mert a felesleges várakozás semmi mást nem fog szülni, csupán fájdalmat. Próbálok nyomok után kutatni az emlékezetem szűrőjén, próbálom megtalálni azt a pontot amikor a dolgok elkezdtek romlani, próbálok rájönni mégis mi a frászt kéne tennem ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy azt én akarom. De ez lehetetlen. Ő van nekem és úgy gondolom, hogy fontos, hogy hűséges maradjak hozzá. S bár tágul a világ és ezzel együtt tágulnak a szabályok is, nem (csak) fizikai értelemre értem a hűséget. Kissé az a kósza érzés van bennem, hogy a lelkemmel és az érzéseimmel csalom meg. Hűtlen vagyok és ismerem a szeretet tragédiáit. Nem tudom miért, meddig maradok meg neked. De teljesen akaraterőmmel ígérem, hogy igyekezni fogok. Ez egy döntés: adok neked esélyt és azon leszek, hogy ne rágódjak azon, hogy te adsz e valamit cserébe!

Lassan hozzáedződött a lelkem. Nem bírom felfogni, hogy miért? Miért van több lélek is aki az enyémre vágyik. De én nem vágyom az övéjükre, taszítanak. Mindig ugyanaz. Több, mint egy hónapja nem láttam. Olyan ez, hogy naponta akár minden éjjel vagy nappal két kezem közé kell fognom fejem és túlterhelni a gondolataimat, hogy még valóban létezik. Létezik és itt volt velem. Mekkora fatális barom vagyok! Mindig azt kívánom, hogy egyszer majd visszajöjjön hiszen tudom, hogy vissza akar mert ő mondta! Hogy újra megérinthessem, beletúrhassak a hajába, ölelhessem és úgy csókolhassam, mint akkor egyszer. Mintha öreg lennék és alig tudnék emlékezni a régmúltra. Gyengédség, vágy, csodálat, titok, varázs.
Szívesen képzelem, hogy az üres bókok mind-mind mély érzelmeket fejeznek ki, más pedig szívesen tesz róla, hogy ezt képzeljem. Minden nap ugyanaz, pontosan ettől az egyhangúságtól rettegtem mindig. Úgy tűnik Walt Disney túl nagy hatással volt rám a meséivel. Varázsos, csodás dolgokra vágyom! Ha már meghoztam egy döntést akkor nem szabadna kételkednem, nem szabadna letérnem az útról pusztán azért, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzeltem. Igyekszem a lehető legjobban elhitetni az emberekkel, hogy minden rendben, a megjelenésem magabiztosságot és önbizalmat sugall de közben egyáltalán nem vagyok elégedett. Nyugtalan és bizonytalan vagyok, de remekül tudok színlelni. Alig ismerem önmagam. Óvatosnak kellene lennem, mert hajlamos vagyok arra, hogy saját magam hibáztassam a kudarcokért. De hát, az élet épp ettől olyan mulatságos. Az élet tele van (...) izgalommal.