Hogyha a homlokomra tűzném minden gondolatomat és mindazt, ami megfordul a fejemben világgá kiáltanám  akkor egész életemben járna a szám és senki sem viselne el az összeférhetetlenségem miatt. Mellettem halvány gyertya fény pislákol, erőltetett sóhajokban nyögök fel olykor, olykor és fázom. Az elmúlt estén szembesültem vele, hogy  a bizalmatlanság sokszor jobb tanácsadó a vak bizalomnál, a gyanakvás olykor buktatóktól ment meg s maga a félelem voltaképpen vészreakció, amely az életet menti. Olyan, mint a láz vagy a fájdalom: jelzi a veszélyt, és védekezésre késztet. A testem cigarettát kíván és forró teát, legalábbis az eszem ezt mondogatja. A jelen fontos, a többin nem töprengek. A fenébe is, dehogynem! Hogyha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De legnagyobb fájdalmamra nem tudom, már mögöttem van. Bizonyosan az lenne a legjobb, hogyha többé nem gondolnék a múltra hanem arra összepontosítanék ami most van, s előttem áll. Amit akarok. Most meleg érzés tölt el. Eszembe jut igen, a múlt. Az emlékek. Ó! Mikor a közelemben volt mindig sokkal melegebb lett a levegő, mintha az egész világ egy elképzelt valóság lett volna. Mintha az illat is megváltozna a környezetemben ha a közelemben van, aki számomra kedves. Összetéveszthetetlen érzés. Hova sietek? Milyen butaság sok minden amit elfecsegek! Mint valami haldokló szerelmes aki az utolsó sóhajait teszi. De a szerelembe csak a hősök tudnak belehalni, nemde? Úgy, ahogy Rómeó és Júlia. Emlékszem, kislánykoromban minden olyan varázsos volt. Varázsos volt a családom, a játékok, az emberek és a természet is. Újra meg újra ilyen varázsosnak éreztem mindent, mikor ő velem volt. Ő az én tündérem, aki képes (volt) belebújni a lelkembe. 

Vannak jó napjaim, tényleg. Amikor egész jóban vagyok ezzel az egésszel, ám vannak olyan napok, amikor kikérem magamnak ezt a förmedvényt! A fájdalom és a hiány rapszódiái olykor kezdenek alábbhagyni. Volt olyan idő - hogy egy vagy két, vagy esetleg több napig tartott-e, nem emlékszem - mikor úgy éreztem, minden összeáll. Ám ezt az elképzelt valóságot szertefoszlatták már-már túl józan gondolataim, ezért ideje volt lerombolni a képzeteimet. Olyan volt ez, mint amikor este sétálok. Olyankor senki nem töri meg a hőn imádott csöndet az ostoba beszédével, a dolgoknak jobb illatuk van, mint egyébként és az érzékeim is felélénkülnek, a mindennapos dolgok szinte rejtélyesnek látszanak. Ez időkben azt érzem, hogy neki vágok, küzdök akkor is, hogyha nem kecsegtet majd a végén semmiféle siker. Bár a lelkem már elég mélyre süllyedt, s mindig kisodródtam a szakadék szélére, sosem zuhantam le. Ahogy most sem fogok, mert erősebb vagyok annál. Ezért sem szabadna sohasem kötődni, hogy aztán ne fájjon annyira a lemondás, ezért bujkál és bujkált is mindig bennem a fájdalom a legboldogabb perceimben is. Hiszen ha fájnia kell, akkor most fájjon! Előttem áll az egész életem, amit ki is akarok majd használni. Választania kell, hát válasszon minél hamarabb. Várni fogom, vagy elfelejtem. Mindez fáj, de ennek a fájdalomnak a legrosszabba amikor nem tudjuk, hogy döntsünk. Mondhat akárki, akármit ez egy örömteli várakozás. Mert ha türelmetlen lennék, mindig elrontanám az örömömet. Saját hibámból tanulva igyekszem az ellenkezőjére törekedni. Mindig van újrakezdés, mert van, aminek még nincs vége.