2011. május 30., hétfő

Natasa Bedingfield-del vigasztalom magam, és miközben a parázsló nap nyugszik, egyre csak próbálok elmerülni az önsajnálatban. Változtatni, változtatni, változtatni! Nem maradt hátra más, csak a bennem élő emlék, az utolsó emlékek, amikor még Te voltál. Most már Te sem vagy Te, így már felesleges is veled foglalkoznom. Mégis baromi rosszul esik, az ami van. Mert az ami van, az baromi rossz és én még mindig szenvedek! Nem tudom mitől, vagy mi a francot hagyhattál itt bennem de már rohadtul kezd elegem lenni belőle! Akkor érezném magam a legjobban, ha netalántán kapnék egy állati hosszú amnéziát és nem emlékeznék rád!
*
Olyan bohókás voltál szerda délután, elvonszoltál a botanikuskertbe, természetesen én össze-vissza hablatyoltam a hóbortos butaságaimról, te pedig megint csak félénken, kimérten vezettél a kacskaringós ösvényen. Én csak mentem és mentem Te pedig csendben tűrted a butaságaimat, aztán hirtelen megálltál éreztem, hogy remegsz és, hogy mennyire zavarban vagy. Azt mondtad nézzek balra és azt hiszem, pont olyan érzésem volt, mint mikor megáll az ember szíve. Butaság! Hiszen fogalmam sincs arról, milyen is az. Ott volt az a fa, az A bizonyos fa, amibe belevésted a nevünket! Azt hittem vagy álmodom, vagy valami filmben találtam magam. A vérnyomásom bizonyosan a 200-at verte, majd mókásan a nyakadba ugrottam! Miután lankadt a varázslat a lelkemben, leültünk, s te remegve megfogtad a kezem és megkérdezted leszek-e a barátnőd. Még be sem fejezted a mondatod, de nekem már fülig ért a szám és már készültem a nagy IGEN-re! Vissza gondolva, elég mókásan sikerült ez az egész, hiszen teljesen elpirultál. Majd elvesztünk a természetben és a madarak csicsergésében...

2011. május 14., szombat

Még érzem az előbb leesett májusi zápor zavaros illatát. A redőnyön kopognak az eltévedt cseppecskék. Kíváncsian várom mit hoz, a bizonyos mámorral teli május. Mikor tarkónkon nedvedzenek a sós kis cseppek, a tikkasztónak tűnő melegtől. Milyen furcsa nem? Már megint nem tudom eldönteni, hogy nekem borult el az agyam, vagy tényleg olyan különleges a tündérim, mint ahogy elképzelem magamnak. Valóban, alig ismerem. Ám olyan andalító és mámorító az, amit kivált belőlem, hogy sokszor megijedek. Kezdek magamhoz térni, a hétvége sokkja után. Miért most? Miért kéne választanom? A legjobb barátom és a tündéri között! Tündéri, így hívom őt. A fiút, aki magával ragadott. Olyan másnak tűnik, bár az elején mindenkivel így vagyok. Én nem tudom mi lesz velem. Velem, a szeplőimmel, az oly sokszor eltaszított lelkemmel. Fogalmam sincs mi történik! De olyannyira összezavart az, amit tett az én drága M-em, hogy hosszú civódás után is alig tudtam meghozni a döntésemet. Mikor még kislány voltam, folyton olyan nő akartam lenni, akiért minden férfi oda van! Ám most, majdnem 16 éves csitri fejjel, büszke vagyok arra, hogy nem így van! Olyan nő akarok lenni, akit senki nem tud befolyásolni. Aki majdnem 30-on túl is vibrál és sikeresen csinálja azt, amit szeret. Ír. Ám a tündéri, nem érint meg, mégis felperzseli testem, lelkem. Valóságos pillanatokra vágyom! Össze kell szednem magam. Holnapra. Muszáj megoldanom, hogy M-nek a legkevésbé fájjon...