2011. november 26., szombat

Emlékszem a boldogságra. Olyan volt mint a gravitáció, megszűnni nem akaró nyomást éreztem a mellkasomban és a gyomromban, olyan volt, mintha fel akartam volna robbanni az érzéstől. Boldogság... hogy összezsugorodik az emlékezetben! Mint valami olcsó anyag a mosásban. Csak a boldogtalanságot tudom számon tartani. A hétköznapi dolgok egyre és egyre nyugtalanítanak, de az igazi benső feszültséget, kielégületlenséget mindig az okozza, hogy még nem vagyok teljes egészében az, akinek lennem kéne. Ez a fájdalom olyan régóta kísér engem, hogy szinte már a részemmé vált. Minden napom üres - de nem vákuumosan - van benne egy minimális élet, ami segít. Minden este belebénulok mozdulatlanságomba, s úgy alszom el, meggyötörve, görcsbe kövülve, hogy reggel gémberedetten, összetörten ébredjek. De továbblépsz: mert ez az élet rendje. Túllépsz a fájdalmon, boldogtalanságon, hogy majd később találj valami újat, ami ugyanígy fájni fog. Néha azt gondolom, hogy lehet, hogy egyáltalán még létezem? Hogy lehet? Hogy lehet, hogy az emberi szív ilyen sok mindent kibírjon. Lehetetlen, ez nem létezik. Olyan... olyan, mintha elvesztettem volna a szívem, mintha csak üresség lenne a helyén. Mintha mindent, ami bennem volt elvesztettem volna. Ezek az érzések azóta törnek elő, vagy éppen tűnnek el mióta hagytam elmenni. Hagytam és most fáj. Hiányzik. Hogy ő e, vagy az érzés... nem tudom megmondani. Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Hiszen: csak akkor lehetsz igazán boldog, ha szeretsz szenvedni.