2011. augusztus 10., szerda

A házak falain csavarog a holdsugár. Forróság önti el testem az epres teámtól, a testem mely cigarettafüstben kihűlt a balkonon. Mellettem gyertyaláng próbál a magasba törni. Egészen pár nappal ezelőttig a fájdalomba kapaszkodtam, mert már csak az maradt nekem. De el kellett döntenem, mi fontosabb: a büszkeségem és semmit nem kapni, vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni. Döntöttem, pontosabban nem is én döntöttem, hanem egy nagyon közeli barátom. Nem volt választásom, kockáztattam. Semmit nem kaptam. Nincs olyan műszer, amivel meg lehetne állapítani, hogy az ember döntése helyes-e vagy helytelen. Ezért az ember minden döntése után tele lesz szorongással, hogy helyesen döntött-e. Ha nem lenne humorom, hajnalig virraszthatnék az eltaposott önérzetem ravatalánál. De mégis azt mondom: igen! Pontosan erre volt szüksége magányos lényemnek, hogy végre elengedje a fájdalmat, hogy valahol, egyszer mindent megnyerjen. A napjaim többsége most is üres. De nem vákuumosan: van benne minimális mennyiségű oxigén is - a várakozás -, hogy élve maradjak. Hiába minden, hiába ragaszkodtam ahhoz, hogy szeretek szenvedni most mégis olyan mámorító érzés tölt el. Mintha azt érezném most jön az a bizonyos jó, a boldogság. Boldog... Boldog?! Valamikor az őskorban egy agyalágyult ősember kitalálta ezt a süket szót, aztán a sok utód elkezdte szajkózni. Kergetik. Rosszabb, mint amikor - a moziban láttam - a kocsis az ostor végére kötve szénát lógat a lovak elé, hogy a pacik azt higgyék, csíphetnek belőle. Futnak a lovak, a széna meg mindig előttük lóg, hiába kergetik. Hogyha valaki most beletekinthetne a lelkembe csak egy keszekuszaságot láthatna. Jelen pillanatban úgy érzem, mintha minden egyes meghatározott érzés bolyongana testemben, lelkemben. Micsoda ostobaság!