2012. március 16., péntek

Részben józan ész, részben ösztönök. A soha cserben nem hagyó logika, amit édesanyámtól, a kosárlabda edzésen, az ELLE magazinból és az élet törvényeiből merítettem. Érdekes, az életemben legtöbbször akkor jön valamely változás, mikor a lelkem halott. Igen, a léleknek meg halnia újra meg újra, hogy ha itt az idő újjászülethessen. Mindig boldogságot tudsz kovácsolni a keserűségből... vagy legalábbis vidámságot. Igazán bizonyára csak annak könnyű, aki elmegy. Bezzeg aki itt marad, csak bámul a semmibe és nem érti mégis mi történhetett. Megpróbálhatnám előre eltervezni a cselekedeteimet, megpróbálhatnék előírásokat követni, már meglévő tapasztalatok alapján dönteni vagy uralkodni a saját magam érzésein - de egy fatális nagy barom lennék, hogyha így cselekednék! Elmondhatnám akárkinek, hogy mit is érzek valójában, hogy mi is áll a lelkem legféltettebb kincseihez a legközelebb. De cserébe valószínűleg nem kapnék semmi mást, csak furcsálló tekinteteket. Nem értenének meg, nem tudnák miről is beszélek valójában, nem látnának a mondataim mögé. Amikor a titkok nem azért titkok, mert nincs kinek átadnod, hanem mert nincs aki megértsen. Folyamatos kettős érzés. Állok a szoba közepén, s magamban szólongatom. Zavartan, furcsán érzem magam és meg sem tudom magyarázni valójában miért is, de pánikolok. Aztán mikor rájövök, hogy tulajdonképp mik is történtek valójában, összegömbölyödök az ágyamon és újra meg újra átélem az elvesztését. Hm. Hiszen, gondoljunk bele milyen furcsa dolog is ez: folyamatosan hiszünk valamiben titkon, de magunknak sem merjük beismerni... aztán, mikor valaki más kimondja, azt amiben hiszünk zavart, dühös tagadásban kelünk ki önmagunkból. Példának veszem, amikor meglátom. Nem tehetek mást, erős késztetést érzek arra, hogy ránézzek. Először jön egy furcsa érzés, majd a semmiből egyszer csak nagyon boldognak érzem magam... elkap egy enyhe szédülés, a szívem zakatolni kezd. Majd valami/valaki a semmiből, mindig elrontja azt a pillanatnyi boldogságot is.