Most jövök az erkélyről, kinn kövér szél hajlítgatja a fákat, már kezdtem dideregni. Hirtelen változás ez számomra, a kellemes és üdítő jó idő után. A végtelen felhőtakarótól nem látom a buja holdat, amiket az elmúlt napokban édesen habzsolt szemem amikor elbújt a házak mögött. Olyan kellemetlen érzésem van, magányosnak érzem magam, még mindig. Egyedül járkálok a városban, hiába találkozom az igazán kedves barátaimmal, hiába tudok nevetni hasfájásig, egyedül érzem magam. Valami hiányzik. Ezekbe az ostoba emlékeimbe kapaszkodom, amik már rég elmúltak. Már az érzésük sem a régi. Már nem fojtogatnak, úgy mint akkor. Milyen furcsa, amikor állok a buszmegállóban merengő tekintettel oly sokszor észreveszem, hogy az emberek engem kémlelnek. Megmagyarázhatatlan, ugyanakkor kellemetlen. Van, aki azt mondja, hogy látja a szememben a fájdalmat, azt, hogy valami hiányzik, hogy oly sok dolog nyom és el próbál nyelni. S valóban. Az elmúlt hetekben inkább éreztem magam egy érett, 40 éves nőnek, aki csak a karrierjének él mint egy kamasz 16 évesnek. Rohanok és rohanok. A hétvége az, ami megnyugtat. Vagy esetleg egy olyan este, mint a mai. A szobámban citrus illat keringőzik, s nyugalom van. Ugyanakkor örülök is, hogy csináltam ma értelmeset is. Elmentem matekkorrepetálásra, ami megint mókásan telt. Talpraesetten oldottam meg a feladatokat, ráadásul Anci nénivel sokat nevettünk a vicces butaságaimon amiket elkövettem. Pedig máskor kisujjból rázom ki ezeket a kis dolgokat.Ezután elmentem Natasával és Dórikával meginni egy Melangot, s dobtak egy kicsit a mai hangulatomon. Útközben folyton csak ezzel a fránya, erős széllel küzdöttem. Úgy éreztem magam mint egy falevél, aki nem tud mit tenni ez ellen az erő ellen, akármit tehetne, de így is úgyis elsodor ahová ő szeretne. Na nem baj, majd csak elsodor valahová ahol tényleg megtalálom andalító helyemet.