2012. augusztus 12., vasárnap

Mennyit nevettél ma? Hányszor éreztél mámorító örömöt? Bevallom, fogalmam sincs miért teszem fel magamnak ezeket a közhelyes kérdéseket. Mintha egy tanult pszichológus lennék és magamat akarnám meggyógyítani, holott rohadtul boldog vagyok. (Általánosságban elborzadok magamon, hogy mennyire hanyagolom az írást, bár valószínűleg a velem született tehetség hiánya okozza.) Igaza lehet a belső hangomnak és valóban egy kis füzetet kéne vezetnem, azzal a címmel, hogy: Dolgok, amiket mondanék. Így minden könnyebb lehetne. Vagy nem, de mégis mi vagy ki határozza meg ezeket a dolgokat? Saját magam? Fene tudja! Ezeket a dolgokat senki sem értheti. Még talán Csernus sem (?). Nyári szomorúság, amit egy rég imádott film, a Jane Austen magánélete hozott meg a napomba. Nevetséges. Örömkönnyek helyett teljes letargia. Újra meg újra megakad a szemem a beillesztett képemen és újra meg újra elgondolkodtat József Attila. Próbálom megérteni de mindig más-más nézőpontra jutok. Emlékszem arra, aki régen voltam. Az akart lenni, ami most vagyok. Persze! Még az is lehet, hogy majd a jól betanult mondat fog a későbbiekben a fejemben járni, miszerint: az akarok lenni, aki akkor voltam amikor az akartam lenni, ami most vagyok. Minden reményemmel imádkozom azért, hogy ne így legyen. Tudom, hogy voltam már boldog. Felírtam néhány cetlire és még el is mesélték. Most pedig? Semmi cselekedet. Nem értem miért hisszük azt, hogy a boldogság nincs ingyen. Gyermekkorunk óta arra tanítottak minket, hogy csak az igazán a miénk, amiért megdolgozunk. Megtalálni az egyensúlyt. Kötelékek, kötődések. Hogyan viszonyulsz a másikhoz, megtanulod-e elfogadni és befogadni a szívedbe. Ezután megnyílni a csodák felé, az apró örömök értékelésééig. Elfelejteni a saját önsanyargató belső gondolataidat és felfogni végre, hogy mindig vannak a világon emberek akik szeretettel gondolnak rád. Folyamatos kényszerérzet, hogy felhozzam magamban. Akár emlékezzek a ma reggeli szuszogására, ahogy mellette ébredek. Amikor a nyakamon érzem a lélegzetét  s csillagporral kóstolgatom az illatát. S talán a sok alkoholtól, a zenétől, vagy az éjjeltől megértettem végre milyen is az, mikor nincs bennem félelem és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése