Mikor megláttalak a ház előtt, a szívverésem rohamos gyorsasággal nőtt. Megöleltelek, megcsókoltalak de közben féltem. Aztán hirtelen előkaptál egy szál vörös rózsát és azt mondtad, bocsánatot kérek. Még mindig látom a szemem előtt ezt a mozdulatsort, ami újra és újra eszembe jut. Talán most, hogy majdnem elveszítettük egymást, jobban szeretlek mint eddig. Talán most így marad minden és nem kell újra eltöltenem ilyen napokat, tele félelemmel. Függök tőled, mert szerelmes vagyok beléd! Ha tehetném egész álló nap melletted feküdnék, nézném különleges barna szemeid, hosszú szempilláid és mókás szádat, amit úgy imádok. Ha összehasonlítom eddigi érzelmeimet, a mostaniakhoz képest, akkor azt mondhatnám, hogy: még soha nem voltam igazán szerelmes. Most az vagyok és ez megrémít, mert nem merek belegondolni mi lesz velem akkor, ha egyszer elmész. De butaságokat beszélek, mert nem is akarok belegondolni! Most itt vagy, most szeretsz, most boldogok vagyunk. Azt, hogy mit hoz majd a későbbi életünk, még nem tudjuk. Most kezdem csak igazán felismerni, hogy igenis a jelennek kell élni és nem a múltnak és nem a jövőnek. Szeretlek téged, ezért felnézek rád! Több okból is csodállak és érzem, hogy szeretsz. Nem sok ember vigyázna rám így, mint te és nem sok ember viselné el ezt a sok ostobaságot, amit tettem. Ezért, köszönöm, hogy vagy nekem! 

„ Ne hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha őt elveszted, nem marad semmid. ”