Mintha olyan érzelemmentesen telt volna el ez a nap. Csak folytak a percek, órák és lassan már az ágyban találom magam. Egyre jobban kezdem felismerni, hogy mostanában elhanyagolom azokat a dolgokat, amik eddig fontosak voltak. Például a kedvenc Earl Grey teám egy jó kis könyvvel elalvás előtt. Már ezt a blogot is alig vezetem ezért ezen mindenképp változtatni akarok. Most, valahogy visszatért a kedvem ezekhez a dolgokhoz. Lehet azért, mert már hiányzik, mert már berögződött a hónapok folyamán. Bedugtam a fülhallgatóm és elballagtam a korcsolyapályáig, ahol idén csak egyszer voltam. De nem is vágytam rá, nem is hiányzott. Egy pár nem megszokott barát, hihetetlenül meg tudja változtatni a gondolkodásom. Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy én nem abba a társaságba vagyok való, akikkel szoktam lenni. Velük egy iskolába járunk és ráadásul még az osztálytársaim is. A legnagyobb problémám az, hogy azt gondolják egymáson kívül nincs életünk. Nekem, inkább van kedvem a szerelmemmel eltölteni az időm (ha már egyszer csak hétvégén látom), vagy a rég nem látott és IGAZ barátaimmal találkozni, beülni egy kávézóba és jókat beszélgetni. Olyat, amilyet a többiekkel nem tudok. Talán konzervatívabb vagyok már annál, hogy minden hétvégén a Szalonba üljünk, sörözzünk és csocsózzunk. Persze, valamikor ez esik jól de nem folyamatos rendszerességgel. Szeretem a változatosságot és sajnos egyre jobban érzem át, hogy kik az igaz barátaim. Akik bármilyen körülmények között meghallgatnak, segítenek és akikkel a legjobban tudok nevetni úgy, hogy már a könnyeim folynak az örömtől. Veszek egy példát, kedden, mikor az élethez való kedvem egyenlő volt a nullával és éjjeli fél 12-kor felhívtam Evelint sírva. Nem mondta, hogy hívjam fel reggel, nem küldött el a fenébe, egyszerűen éreztem, hogy neki fontos vagyok. Meghallgatott, próbált lelket önteni belém és ez leírhatatlanul ráébresztett dolgokra. Lényegében, hogy lezárjam: most már tényleg tudom, hogy kikkel érdemeljük meg igazán egymás barátságát.