Zihálok, a könnyeim potyognak. Reggel, mikor elindultam hazafelé mosolyogva mentem az utcán és akkor mosolyodtam el igazán, mikor egy szerelmes pár jött velem szemben. Nagyon nehéz, úgy érzem mintha nem lenne meg az egyik felem. A gyomrom és a mellkasom között állandó a fájdalom. Néha alább hagy, néha pedig könyörtelenül előtör, mint most. Az fáj az egészben, hogy tudom, az én hibámból történt mindez. Az erkélyen cigarettáztam, hogy csökkentsem a pulzusom és egy kicsit megnyugodjak. Tudtam, mi vár rám. Az ablakom nyitva volt, hallottam, hogy hívsz. Iszonyat mély erő kellett ahhoz, hogy fel tudjam venni és beleszólni. Hangod monoton volt és fájdalmas. Felöltöztem majd megtorpantam az ajtó előtt. A szívverésem egyre csak gyorsult, nem kaptam rendesen levegőt és remegtem. Mély levegőt vettem, tudtam túl kell élnem. A kapu előtt mászkáltál fel s alá én pedig szótlanul álltam melléd. Azt mondtad, menjünk el sétálni. Én pedig mentem, csak mentem és azon gondolkodtam, hogy pár hónapja ugyanerre sétáltunk, egymás kezét fogva és fellángolva egymás iránt. Csak mentünk, a kezem a zsebemben tartottam és hiányoltam a te védelmező kezed. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, majd megtörted a csendet. Ki mondtad, neked ez így nem megy és már nem érzed azt, amit régen. Szótlanul tűrtem a fájdalmat, amit a lelkemben éreztem. Küzdöttem, majd bal szemem sarkából kicseppent egy pár könnycsepp. Csak mentünk és mentünk, ha mondtál valamit én csak bólogattam. Éreztem, ha most megszólalok akkor elsírom magam. Megbeszéltük, barátok maradunk. Nagy nehezen kimondtam, hogy eszem ágában sincs ezért haragudni rád. Azt mondtad, megígéred, hogy nem fogsz cigizni én meg csak mosolyogtam. Mondtam, hogy megyek busszal Evelinhez és te elkísértél. Csak ültünk egymás mellett szótlanul, összeszedtem valahogy a gondolataimat és elmondtam, hogy valami már nem volt rendben az én elmémben sem és jobb ez így. De nem jobb! Mielőtt felszálltam a buszra, megöleltelek még egyszer, utoljára. Valamit mondtál, de nem értettem. Felszálltam a buszra s próbáltam takarni az arcom, ne lásd hogy sírok. Pedig én tudom, hogy ez igazából szerelem volt. Az emlékek fojtogatják a lelkem és nem bírom visszatartani könnyeim. Mondanám, hogy ne hagyj el de neked így a legjobb. Tudom, lesz még rosszabb ebben az életben. De, számomra most ez a legrosszabb. Tudnod kell, hogy szeretlek. Mert ha nem így lenne, most nem fájna ennyire az elvesztésed. Úgy érzem, neked nem fáj. Ez valamilyen szinten megőrjít, de ugyanakkor egy kevés vigasz, hogy legalább neked nem fáj. Bárcsak mindent visszacsinálhatnék. Bárcsak találkoznánk még a későbbi életünkben. Bárcsak feküdhetnék veled most az ágyban a mellkasodon, ahogy régen. Csak hogy halljam a szívverésed. 
Gondolok rád - néha
                    - mindig