Fáradt vagyok. Nem is olyan rég jöttem be az erkélyről, leterítettem egy régi törölközőt amire rádőltem, rágyújtottam egy cigire és néztem a csillagokat. Olyan gyönyörűek. Egyedül érzem magam, valami hiányzik nekem, ami a teljességben az örök hiányom. Ott benn, a mellkasom közepén érzem azt a bizonyos fájdalmat és tudom, hogy nem tudok ellene mit tenni. Én biztosan nem, talán más vagy az idő. Ez a valami olyan, hogy: szédülünk tőle, azt hisszük meghalunk de végül felépülünk. Milyen furcsa ez a körforgás. Hiszen mindenki tele van lelki sérülésekkel, de mindenki feláll és folytatja. Nem tudok mit mondani, pedig akarok...