Pokolian éreztem magam tegnap este. Rosszul aludtam, a fejem fájt és egy nagy ürességnek éreztem magam aki csak vegetál. Jelen pillanatban jobb a helyzet, mindenki azon van, hogy javítsanak a kedélyállapotomon. De most ellent mondok saját magamnak, mert ott legbelül ordítok és semmi sincs rendben. A mai délelőttöt tanulással és rajzolással töltöttem. Kell valami, ami eltereli a figyelmemet a fájdalomról, ami belülről emészt fel. Emlékszem, a gardróbomba keresgéltem, már nem is tudom mit és a kezembe akadt egy karkötő. Az a fehér-piros karkötő amit még ő tukmált rám egy délután mikor a szobájában élveztük azt ami köztünk volt, a szerelmet. A nővéréé volt, de neki nem tetszett ezért nekem adta és azt mondta, legalább lesz ami emlékeztet majd rá. Most mégis olyan, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Mintha nem aludtunk volna el soha egymás karjában, mintha nem éreztem volna soha, hogy mennyire passzolnak az ajkaink, mintha soha nem lett volna mérges rám azért, mert megharaptam a nyelvét és mert szekáltam, mintha soha nem kergetőztünk volna gyermekek módjára a lakásunkban. Ebben a pillanatban lerogytam a parkettára, éreztem a sima padlót a térdem alatt, aztán a tenyeremen, és amikor az arcbőrömhöz nyomódott, abban reménykedtem, hogy elájulok. De nem, legnagyobb csalódásomra nem veszítettem el az eszméletemet. A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe. És egyenlőre erősen úgy érzem, hogy nem is jövök föl a felszínre többé. Semmit nem akarok, csak magányt. Bár az már jó ideje mellettem van. Hiszen magányosnak lenni nem azt jelenti, hogy nincs melletted senki. Az a legfájdalmasabb érzés, mikor ott belül magányos vagy. És ezek után mi következik? Vacillálok, megkeressem e. De nem. Túl gyáva és bátortalan és talán még szégyenkező is vagyok emiatt nem merem. Olyan jó lenne még egyszer, vagy még többször akár örökre érezni az ajkait, az illatát, a szívverését, a szerelmet, ölelő karjait melyek védelmet nyújtottak. Mit fogunk tenni az életünkkel? Bárokban ücsörgünk, lapozgatjuk a Cosmopolitan-eket és majd nyolcvan évesen rájövünk mennyi mindent nem tettünk meg, amit meg kellett volna?