Szobámba behallatszó madárcsicsergés hangját erős köhögésem zavarja meg folyton folyvást. Az elmúlt pár napban teljességgel begubóztam mint egy hernyó. Kizárva a külvilágot, a rossz időt, a barátokat és még a józan gondolataimat is. Rosszul alszom, fél éjszakákon át nyitott szemmel fekszem az ágyban, a sötétben, mint a kezdő, gyakorló halottak.Valamennyire sikerült feljönnöm a mélyből, nem tudom milyen csoda folytán, de sikerült. Azon a szombati napon, mikor újra láttam mert a kis gyermekded gondolataim közül volt egy, egyetlen egy amire azt mondtam: ezt meg kell tennem! Megtettem. Elmentem hozzá, vittem neki süteményt egy összehajtogatott levéllel amit a buszmegállóban írtam át, mert az előzőben annyira megaláztam magam, hogy azt mégsem adhattam oda. Mikor kijött a házból, meglepődött arcával nem foglalkozva csak a szemére tudtam koncentrálni. Azokra a különleges szemekre, amiket körülölelnek azok az égig érő szempillák. Miután eljöttem, folyamatosan az kattogott bennem, hogy: "Biztosan jól tettem? Bele sem merek gondolni, mi járhat most a fejében..." De most, hogy teljes visszavonulást fújtam magamnak, úgy gondolom, hogy: "Igen, jól tettem!" Hogy ezután mi következik az már nem pont rajtam áll, hanem leginkább a sorson. De nem, most is hazudtam. Most már nem lehet visszafordulni, nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami.Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (...) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos...