Hogyha a homlokomra tűzném minden gondolatomat és mindazt, ami megfordul a fejemben világgá kiáltanám  akkor egész életemben járna a szám és senki sem viselne el az összeférhetetlenségem miatt. Mellettem halvány gyertya fény pislákol, erőltetett sóhajokban nyögök fel olykor, olykor és fázom. Az elmúlt estén szembesültem vele, hogy  a bizalmatlanság sokszor jobb tanácsadó a vak bizalomnál, a gyanakvás olykor buktatóktól ment meg s maga a félelem voltaképpen vészreakció, amely az életet menti. Olyan, mint a láz vagy a fájdalom: jelzi a veszélyt, és védekezésre késztet. A testem cigarettát kíván és forró teát, legalábbis az eszem ezt mondogatja. A jelen fontos, a többin nem töprengek. A fenébe is, dehogynem! Hogyha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De legnagyobb fájdalmamra nem tudom, már mögöttem van. Bizonyosan az lenne a legjobb, hogyha többé nem gondolnék a múltra hanem arra összepontosítanék ami most van, s előttem áll. Amit akarok. Most meleg érzés tölt el. Eszembe jut igen, a múlt. Az emlékek. Ó! Mikor a közelemben volt mindig sokkal melegebb lett a levegő, mintha az egész világ egy elképzelt valóság lett volna. Mintha az illat is megváltozna a környezetemben ha a közelemben van, aki számomra kedves. Összetéveszthetetlen érzés. Hova sietek? Milyen butaság sok minden amit elfecsegek! Mint valami haldokló szerelmes aki az utolsó sóhajait teszi. De a szerelembe csak a hősök tudnak belehalni, nemde? Úgy, ahogy Rómeó és Júlia. Emlékszem, kislánykoromban minden olyan varázsos volt. Varázsos volt a családom, a játékok, az emberek és a természet is. Újra meg újra ilyen varázsosnak éreztem mindent, mikor ő velem volt. Ő az én tündérem, aki képes (volt) belebújni a lelkembe.