Vannak jó napjaim, tényleg. Amikor egész jóban vagyok ezzel az egésszel, ám vannak olyan napok, amikor kikérem magamnak ezt a förmedvényt! A fájdalom és a hiány rapszódiái olykor kezdenek alábbhagyni. Volt olyan idő - hogy egy vagy két, vagy esetleg több napig tartott-e, nem emlékszem - mikor úgy éreztem, minden összeáll. Ám ezt az elképzelt valóságot szertefoszlatták már-már túl józan gondolataim, ezért ideje volt lerombolni a képzeteimet. Olyan volt ez, mint amikor este sétálok. Olyankor senki nem töri meg a hőn imádott csöndet az ostoba beszédével, a dolgoknak jobb illatuk van, mint egyébként és az érzékeim is felélénkülnek, a mindennapos dolgok szinte rejtélyesnek látszanak. Ez időkben azt érzem, hogy neki vágok, küzdök akkor is, hogyha nem kecsegtet majd a végén semmiféle siker. Bár a lelkem már elég mélyre süllyedt, s mindig kisodródtam a szakadék szélére, sosem zuhantam le. Ahogy most sem fogok, mert erősebb vagyok annál. Ezért sem szabadna sohasem kötődni, hogy aztán ne fájjon annyira a lemondás, ezért bujkál és bujkált is mindig bennem a fájdalom a legboldogabb perceimben is. Hiszen ha fájnia kell, akkor most fájjon! Előttem áll az egész életem, amit ki is akarok majd használni. Választania kell, hát válasszon minél hamarabb. Várni fogom, vagy elfelejtem. Mindez fáj, de ennek a fájdalomnak a legrosszabba amikor nem tudjuk, hogy döntsünk. Mondhat akárki, akármit ez egy örömteli várakozás. Mert ha türelmetlen lennék, mindig elrontanám az örömömet. Saját hibámból tanulva igyekszem az ellenkezőjére törekedni. Mindig van újrakezdés, mert van, aminek még nincs vége.