2012. május 17., csütörtök

Kibogozódhatatlan. Zsigereim belereszketnek, a szívem hirtelen a torkomba szökik. A mai napig úgy hat rám, mint egy katasztrofális atomrobbanás. Vagy mint egy hirtelenséggel jött változás: mondjuk önmagunk változása. Észrevétlen, a legtöbben fel sem figyelnek rá hacsak nem a lehető legközelebbről nézik. Ámbár te észreveszed, látod magadban a változást és valahol mélyen reméled, hogy ez a személy az, aki a hátralévő életedben leszel. Tegnap, ahogy mentem fel a lépcsőn és abban reménykedtem, hogy ha felérek ő is ott lesz. Így lett, félfejjel felém tekintett, visszafordult, talán a felismerés hevében visszakapta a fejét és üdvözlés után, mint egy idegen ismét elfordult. Viselkedése, mint a víz: soha nem tudni melyik irányba folyni a következő pillanatban. Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, amink van. Nem akarom, hogy erre az útra tévedjek. Meg kell próbálnom. Meg kell próbálnom elhessegetni a meg nem valósuló álmaimat, mert a felesleges várakozás semmi mást nem fog szülni, csupán fájdalmat. Próbálok nyomok után kutatni az emlékezetem szűrőjén, próbálom megtalálni azt a pontot amikor a dolgok elkezdtek romlani, próbálok rájönni mégis mi a frászt kéne tennem ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy azt én akarom. De ez lehetetlen. Ő van nekem és úgy gondolom, hogy fontos, hogy hűséges maradjak hozzá. S bár tágul a világ és ezzel együtt tágulnak a szabályok is, nem (csak) fizikai értelemre értem a hűséget. Kissé az a kósza érzés van bennem, hogy a lelkemmel és az érzéseimmel csalom meg. Hűtlen vagyok és ismerem a szeretet tragédiáit. Nem tudom miért, meddig maradok meg neked. De teljesen akaraterőmmel ígérem, hogy igyekezni fogok. Ez egy döntés: adok neked esélyt és azon leszek, hogy ne rágódjak azon, hogy te adsz e valamit cserébe!

1 megjegyzés:

  1. a kép tökéletesen illik az elmondottakhoz. megvan az összhang:)

    VálaszTörlés