Lassan hozzáedződött a lelkem. Nem bírom felfogni, hogy miért? Miért van több lélek is aki az enyémre vágyik. De én nem vágyom az övéjükre, taszítanak. Mindig ugyanaz. Több, mint egy hónapja nem láttam. Olyan ez, hogy naponta akár minden éjjel vagy nappal két kezem közé kell fognom fejem és túlterhelni a gondolataimat, hogy még valóban létezik. Létezik és itt volt velem. Mekkora fatális barom vagyok! Mindig azt kívánom, hogy egyszer majd visszajöjjön hiszen tudom, hogy vissza akar mert ő mondta! Hogy újra megérinthessem, beletúrhassak a hajába, ölelhessem és úgy csókolhassam, mint akkor egyszer. Mintha öreg lennék és alig tudnék emlékezni a régmúltra. Gyengédség, vágy, csodálat, titok, varázs.
Szívesen képzelem, hogy az üres bókok mind-mind mély érzelmeket fejeznek ki, más pedig szívesen tesz róla, hogy ezt képzeljem. Minden nap ugyanaz, pontosan ettől az egyhangúságtól rettegtem mindig. Úgy tűnik Walt Disney túl nagy hatással volt rám a meséivel. Varázsos, csodás dolgokra vágyom! Ha már meghoztam egy döntést akkor nem szabadna kételkednem, nem szabadna letérnem az útról pusztán azért, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzeltem. Igyekszem a lehető legjobban elhitetni az emberekkel, hogy minden rendben, a megjelenésem magabiztosságot és önbizalmat sugall de közben egyáltalán nem vagyok elégedett. Nyugtalan és bizonytalan vagyok, de remekül tudok színlelni. Alig ismerem önmagam. Óvatosnak kellene lennem, mert hajlamos vagyok arra, hogy saját magam hibáztassam a kudarcokért. De hát, az élet épp ettől olyan mulatságos. Az élet tele van (...) izgalommal.