Ma végre elballagtunk, bár magam sem tudom miképp vélekedek erről a dologról . Valahogy az öröm és a bánat között tettem le az álláspontom. Szeretett osztályfőnököm egy igen hasznos idézettel lepett meg, amit külön nekem szánt :

"Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul
bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes
pillanataiban: felelni kell az egészre. Ki vagyok?
Mit akarok? Ki ellen, kinek az érdekében akarok élni?
Miért?
Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?...
És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom
áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak
megóvni és megmenteni akarok, maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre
szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni. "
( Márai Sándor )

Nem voltam izgatott azért, mert több mint 500 ember előtt fogok szerepelni. Csak a hideg futott végig párszor a gerincemen ezután elmondtam Végh György versét ... majd csak rá figyeltem. Igen, ott volt Ő akit eddig mindenkinél közelebb éreztem magamhoz. Folyton csak Őt bámultam, ahogy Encsi és Niksi mellett húzza meg magát a padon és egyre csak figyel . A haját levágatta de így jobban tetszik . Szeretem ez kétségtelen, de milyen szintű ez a szeretet? Nem az, amilyen régen volt . Már nem bizsereg a gyomrom mikor meglátom, de a szívem ugyanúgy a torkomban dobog. Váltottunk pár szót, de ennél semmi több. Nem tudom eldönteni, hogy mit érzek? mit akarok? De ő sem ... ahogy tudom, mert sokszor beszélgetünk kettőnkről. Talán túl kéne lépni rajta, az egész múltunkon. De nem tudok! Nem tudok, mert igazán érzem, hogy Ő volt az első igazi szerelem. Most pedig, magamba fojtom a gondolataim, érzelmeim és hagyom őket érni a döntésre ...

Végül :