A rózsamintás pólómban ülök, nyitott ablakomon át egyre csak áramlik a szobámba a füllesztő, nyári levegő és közben tücskök ciripelése töri meg a csendet. Ez az a pólóm, amit egyáltalán nem szeretett, mert úgy gondolta, nagymamás. Keservesnek, elveszettnek érzem magam, hiába telt el 4 hónap, egyre jobban gyötör. De mégis mit tehetnék? Hiába tetszett meg valaki, őt sem tudtam szeretni. Egyszerűen semmi nem megy, mióta nem vagy annyi mindenben kudarcot vallok. Néha elképzelem, milyen jó lenne, ha a szobámban újra a te illatodat érezhetném, mint mikor régen elmentél tőlem és még elalváskor is itt volt az illatod. Nekünk nőknek, ez a fajta fájdalom elveszi az étvágyunkat, az álmunkat, és szélsőséges szomorúságrohamba taszít minket, melyek a gyász legsötétebb óráira emlékeztetnek. Hányszor kérdezték már meg tőlem, hogy szeretek e szenvedni! Tudjátok mit? Igen szeretek szenvedni! Legfőképpen miatta, mert hiába akartam, nem tudtam elfelejteni és most már nem is akarom! Inkább szenvedek miatta, minthogy elfelejtsem. Hiszen az a legutolsó dolog, amit akarok. Annyi mindenre emlékszem veled kapcsolatban, amik nem engedik, hogy eltűnj! Mikor imádott barátnőim elmondják a véleményüket, itt benn, legbelül majd megőrülök azért, hogy igazuk legyen. De bennem már szinte a remény is elveszett. Sokszor elképzelem, hogy megkeresel és mindent elmondasz, hogy mit érzel, mit gondolsz és, hogy mit szeretnél. Aztán feljövök a lépcsőn, leülök és azt mondom: megőrültél! Hiszen hogy a fenébe is akarhatok ilyeneket, mikor már megmondani sem tudom, hogy mióta beszéltünk! De általában, megmagyarázhatatlan érzés van bennem. Mikor rád gondolok. Mintha azt érezném, te is gondolsz még rám. Ilyenkor persze teljesen idiótának érzem magam. Azt mondják, keresselek meg, hívjalak fel és beszéljük meg ezt az egészet. De tudod, nincs merszem hozzá. Félek attól, hogy elküldesz a búsba és akkor még jobban összetörök. Persze, ennél már nincs lejjebb ezért ennél már csak jobb lehetne. De akkor sincs merszem. Az elmúlt egy hétben igenis rájöttem, hogy nem csak másoknak de saját magamnak is hazudtam veled kapcsolatban. Mindig, egyszerűen mindig azt mondtam, hogy nem szeretlek, nem hiányzol, csak ezek a rohadt emlékek fájnak. De, hogyha nem szeretnélek, hogy ha nem hiányoznál, akkor nem fájnának. Mikor ezt beláttam magamnak, teljesen összetörtem és a sötét szobám, éjfélkörül a zokogásomtól lett hangos. Mit kéne tennem? A legjobb az lenne, ha lenne annyi spiritusz bennem, hogy eléd állok és elmondok mindent! Hogy szeretlek, hogy oltárian nagy barom voltam és, hogy még mindig ugyanúgy fáj, mint akkor este mikor szakítottunk! Hogy azt szeretném, hogy mellettem legyél életem végéig, hogy ölelj, csókolj, védj és szeress! Csak erre vágyom veled kapcsolatban! Tudom, hibáztam én is, ahogy te is. Te egy bazi nagy rejtvény lettél számomra, ostoba kérdésekkel! Miért zártál ki ennyire az életedből? Én sosem gondolkoztam azon, hogy téged, az érzéseimet és mindent kivágnék veled kapcsolatban a fenébe, hogy még véletlenül se gondoljak rád! Hiába olvasnád ezt a bejegyzést, nem változna semmi. Tudom. Ilyen fájdalmat és elkeseredettséget még életemben nem éltem át és ezért átkozom ezt a rohadt szerelmet!